Beszélgetés Horváth Csabával

Hol születtél, milyen családból származol? Hol jártál iskolába?

1938-ban születtem Sopronban. Édesapám tanító volt, édesanyám háztartásbeli. Négyen voltunk testvérek, én vagyok a legidősebb. Sopronban jártam reálgimnáziumba. 1956-ban felvételt nyertem a Soproni Erdészeti Főiskolára. A történelem vihara itt beleszólt az életem további menetébe. Az 56-os szabadságharcban vezető szerepet játszott az egyetem és annak diákjai. Amikor láttam, hogy most a forradalmunk megtorlása következik, november 21-én biciklire ültünk és édesanyámmal és öcsémmel átjöttünk Ausztriába. Édesanyám tudott németül, nem akarta, hogy nyelvtudás nélkül nehézségeink legyenek. A határon akkor már ott posztoltak az orosz katonák.

Hogyan alakult tovább az életed mint menekült?

Először 3 napig Kismartonban voltunk táborban, majd Vorarlbergbe kerültünk, ahol egy vendéglőben laktunk több magyar menekülttel együtt. Édesanyám nyelvtudása nagy segítségünkre volt, így hamarosan elkezdtünk dolgozni egy ládagyárban. Én akkor még nem beszéltem a nyelvet és ezért engem Bregenzben a gépészeti szakközépiskola első osztályába vettek fel különtanulóként. Bregenzben ismerkedtem meg Juhász Bénivel, akinek a tanácsára 57 szeptemberében Grácba jöttem tanulni. Grácban az első sétámon magyar hangokat hallottam, Rákosy Ernő volt az édesanyjával. Ernő vitt be a Sackstrasse-ban a Magyar irodába, így kerültem kapcsolatba először a gráci magyarokkal. Ez a kapdig érdekeltek, ezért beiratkoztam az egyetem gépészmérnöki szakára, ahol szintén sok magyar diák tanult. A többiekkel együtt készültünk a vizsgákra és segítettük egymást. Ezenkívül részt vettem a szabadidős programokban is, mint a magyar énekkar és a tánccsoport. Itt ismerkedtem meg egy gyógyszerészhallgató magyar kislánnyal, aki aztán 19 évig a feleségem volt. 1967-ben esküdtünk. Nyaranta többször Svájcban és Németországban dolgoztam, mert ezekben az országokban jobban fizettek. Így például mindenféle segédmunkát végeztem a Mercedes autógyárban és a Saurer teherautógyárban.

A gépészmérnöki diplomád meg szerzése után hogyan folytatódott a szakmai pályafutásod?

Az egyetem elvégzése után az andritzi gépgyárban kezdtem dolgozni, mint mérnök. A hidraulikai osztályon elsősorban az atomerőművekhez szivattyúkat terveztünk, amiket Argentínába, Spanyolországba, Németországba és Iránba szállítottunk. Mi készítettük a terveket az osztrák atomerőmű szivattyújához is, de mint közismert, az soha nem üzemelt. 15 évig dolgoztam itt, majd egy nagy leépítés után, többször is a munkakeresés örömeiben. Pályázatok írása, válaszra várás, stb. Egy napig még munkanélküli is voltam! Dolgoztam még két másik tervező irodában, végül is a Kapfenbergi Mérnökképző Középiskolában kaptam egy tanári állást, ahol gépészetet (konstrukció, statika, dinamika, hidromechanika, stb.) tanítottam. Itt dolgoztam 65 éves koromig, a nyugdíjba vonulásomig.

Mesélnél olvasóinknak a családodról, a hobbijaidról? Hogyan töltötted a szabadidődet?

Még az andritzi munkám évei idején születtek a gyermekeim, Robert és Lydia. Első feleségem 1986-ban

elhúnyt egy súlyos betegség következtében. A gyermekeim akkor még csak 5 és 9 évesek voltak, az anyósom vezette ezután a háztartásunkat. A család és a munka mellett mindig részt vettem a magyar közösség munkájában, programjaiban, így pl. néhány évig Ugri Misivel felváltva töltöttem be a MEÖK elnöki és titkári funkcióját. Mivel Misi nagy áttekintéssel, sok éves gyakorlattal és nagy ismeretségi körrel ehhez jobban értett, a munka nagy részét mindig ő végezte. Több évig vezettem a magyar kosárlabdázást, ahol leginkább az itt tanuló diákok, elsősorban a Zeneegyetem diákjai vettek részt. Rájöttem, hogy közülük sokan még nem voltak a Schöcklen és ezért felmentünk egy csoporttal. Mivel ez mindenkinek nagyon tetszett, ettől kezdve rendszeresen túráztunk is. Így lettek a kosarasokból a "hegyezők" és a bringázók. Sok túrát szerveztem a Grác és Bruck közötti szép és érdekes hegyekbe is. Kedvenc hegyeim a Schöckl mellett a Röthelstein és a Rote Wand, ahol sokszor találkoztunk kőszáli kecskékkel, melyeket 3-4 m távolságra is meg lehetett közelíteni. Egy osztrák barátommal rendszeresen jártuk a hegyeket, ismertem az utakat, azért soha nem tévedtünk el. Büszke vagyok rá, hogy a néha kisebb, néha nagyobb csapatot mindig teljes létszámban és sérülés nélkül hazahoztam. A hegyek aztán évről évre mindig meredekebbek és magasabbak lettek, a levegő meg fent mindig ritkább lett, ezért szívesen átadtam volna a stafétabotot a következő generációnak. Ez sajnos két kislány miatt nem sikerült. Egyiket Timi hozta a világra, a másikat pedig Dávid megismerte. Így vége lett a szép, több éves tradiciónak. Pedig kár, mert mindenkinek nagyon tetszettek a túrák. A fiatalok körében mindig jól éreztem magam.

Hogy telnek a napjaid mostanában?

Két kis unokám van, Marie és Sophia, első Bécsben, a második Grácban, 9 és 8 évesek. A gráci unokám 3 anyanyelven nőtt fel. Nagyon boldog vagyok, hogy sok időt tölthetek velük. Hamarosan ünnepeljük a 30 éves házassági évfordulónkat második feleségemmel, aki egy Hauptschule-ban angol-, biológia- és tornatanár volt. Több éven át anyaként nevelte az én gyermekeimet is. Nyugdíjas éveimben még sosem unatkoztam. Továbbra is aktív vagyok, kirándulok, biciklizek, rendszeresen pingpongozok egy barátommal, akivel már 57 óta ismerjük egymást, több évig szobatársam volt a domonkosok diákotthonában. Ezenkívül sokat tevékenykedem a házamnál a kertben Niederschöckelen. Ha szükség van rá és tudok, akkor itt-ott segítgetek is az ismerősöknek, barátoknak.

Köszönjük a beszélgetést és minden jót kívánunk!

Osváth Klára